Tényleg te vagy az?

Vendég

Samuel to Kendra ©

*A lényem lényegéig hatol a mosolya. Igen, az őrangyalok elsődleges feladata a védelem, de nem csupán a fizikai fenyegetésektől való védelem, hiszen elsősorban a lélekért vagyunk felelősek, s csupán másodsorban a testért. Legalábbis én nem csak erre éreztem mindig is a késztetést. A biztonsága mellett ugyanilyen fontosnak tűnt, hogy Kendra boldog is legyen. Azt egyből megállapíthattam, hogy ez utóbbi igencsak csorbát szenvedett itt, mi sem természetesebb hát, hogy feléledt bennem az ösztön, hogy változtassak ezen. Talán sikerül is, legalábbis erre jutok, látván az arcán végigömlő mosolyt. Nincs is ennél szebb jutalma egy magamfajtának, mint a védence önfeledt, őszinte örömének e gesztusa. Azonnali, fénylő boldogsággal viszonzom gesztusát, s ha nem tartanék attól, hogy elrontom a percet, biztosan a karjaimba is kapnám. Szinte viszket a tenyerem, hogy megérintsem, kénytelen vagyok levenni róla a szemem, és csodálkozva a kezemre pillantani, annyira erős ez az újszerű érzés. Test nélkül ilyet sem tapasztaltam, s mint annyi más fizikai érzékelés, ez is megzavar egy kicsit, így csak arra pislogok fel, mikor megérzem a lány aggodalmát. Tekintetemet az övébe fúrva próbálok rájönni az okára, ismét átkozom a helyzetet, hogy ilyen másodlagos információkra kell támaszkodnom ahelyett, hogy közvetlenül rákapcsolódhatnék, s megtudhatnám, amire szükségem van... mert hiába érzem a kapcsolatunkon keresztül az érzéseit, ha nem tudom, honnan jönnek és mire irányulnak. Őrjítő! Az fel sem merül bennem, hogy nem emlékezett a nevemre, hiszen én elárultam neki, igaz, réges-rég volt ez, még igencsak fiatalon. Úgy rémlik, rögtön az első alkalommal, hogy megszólítottam. Sosem győződtem meg róla, hogy meg is értette-e, s meg is jegyezte-e. Nem sűrűn volt szüksége rá, hogy megszólítson - tudta, hogy anélkül is figyelek és hallom -, s ha mégis, általában úgy nevezett meg, ahogy éppen kedve volt. Akár az aktuális regényéből kölcsönzött nekem nevet, akár valamilyen tulajdonnevesített becézetet használt, hallgattam rá, hiszen nem egy szó hangalakjára reagáltam, hanem az ideához, mi rólam élt a fejében. Nem vizsgáltam, hogy e szinte véletlenszerű megszólításokon kívül van-e más, állandó megnevezés is ott rám.*
*Figyelem most az arckifejezését, bosszankodom, amiért nem értem az okokat mögötte, s úgy áraszt el a segíteni vágyás érzése, mint homokos tengerpartot a felcsapó, áradásszerű hullám, ami elől nincs menekvés, fel kell feküdni rá, vagy belefulladni. Megint emeli a kezem önkéntelenül is az ézés, hogy aztán tehetetlenül, alkalmatlanságom teljes tudatában hullajtsa vissza az oldalam mellé. Ismét úgy érzem, el fogok bukni, mert nem tudom kitalálni, mit is kellene tennem pontosan. Ki mondta, hogy egy angyal nem fél?*
- Talán... *felelem bizonytalanul a szavaira, s jólesik, amit mond. Először fel sem tűnik a szerepcsere, az, hogy ő nyugtat engem, holott ennek fordítva kellene történnie. De a lelkem háborgását ennyivel még nem tudja elcsitítani.* - De én nem hibázhatok. Vagyis... nem lenne szabad. És nagyon is gond... *emelem fel a fejem, amit a szégyen lehorgasztott, s nézek ismét a szemébe. A tekintetemmel kapaszkodom az övébe, ha már a kezemmel nem tehetem. S nem fejtem ki, amit e szavak mögé tehetnék még. Hogy az én hibáim nem számomra járnak negatív következményekkel, hanem másokra, elsősorban őrá. Hogy ez a hibám vette el az életét, a jövőjét, ami pedig kijárt volna neki. Hogy az angyalok, ha hibáznak, bizony nagyon hamar bukottá válnak... nekünk nincs szinte végtelen esélyünk, mint a halandóknak. Nagyobb hatalom - nagyobb felelősség, ahogy mondani is szokás... De most nem számít sem ez, sem semmi más, legalábbis nem akkor, amikor végre kielégíthetem a vágyat, hogy bőr a bőrhöz kapcsolódjak hozzá, s tenyerembe zárom a kezét. Az én arcomon is felködlik az elégedett mosoly, egy pillanatra lehunyt szemmel, sóhajtva adom át magam az elégedettségnek, hogy aztán riadtan nézzek is fel, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetném a velem szemben állót. Még kell a látvány, hiszen ez az az érzékszervem, mi nem csökevényesebb, hanem éppenséggel jobb, mint testetlen formámban. Meg a szaglás, de az most nem igazán játszik szerepet. Akaratlanul felmerül bennem a gondolat, mi van, ha ez is csak illúzió, mint a kitépett szárnyaim ötlete? Mi van, ha Kendra eltűnik, épp úgy, mint azok a képek, s maradok egyedül, hogy bolyongjak céltalanul? Ha elveszteném a hozzá vezető vonzást, mi sem maradna nekem...*
*S mintha a félelmeimet találta volna ki, s arra válaszolna ekképp, már húzza is el a kezét a kezemből, én pedig bénultan hagyom, pedig legszívesebben utánakapnék. Csak a tekintetem telik meg a rettegéssel, mit e mozdulata okoz, de félig lehunyom a szemem, hogy pilláim árnyéka rejtse gyengeségemet. Teljesen nem merem, félek, eltűnne abban a pillanatban, de nem is tudom állni a pillantását, túl intenzív, mintha késsel vájna belém. Csak tátogok, szólni képtelenül, míg a következő mondata fel nem teszi a koronát az egészre. Már a szavai elégnek bizonyulnak, hogy az ezüstfonal belém plántált vége kaparva meginduljon bennem. Fizikai fájdalmat okoz, s mivel nem vagyok hozzászokva, nyögve roskadok térdre a szokatlan tehertől, amit a mellkasomba vágódó ütés okoz, tovább erősítve a rettegést. Elakad a lélegzeetem, nem a kíntól, hanem az érzéstől, s ezzel a szememben nézek fel rá, pillanatok alatt elsápadva.* - Búcsút? De hát... *Sok mindent mondhatnék, inkább visszanyelem az összeset, s próbálom másképp megfogalmazni a helyzetet.* - Kisvirág, én... megértem, ha nem akarsz magad mellé, de... kérlek, ne küldj el. *rekedt a hangom, nem tudom, miért, de nem is érdekel. Ha elküld, hogyan védjem meg? S ha nem védhetem meg, mi értelme léteznem?* - Ha nem akarod, nem kell foglalkoznod velem, észre sem kell venned, de... kérlek, hagyd, hogy maradjak. Hadd vigyázzak rád. Rám sem bírsz nézni, megértem. *Mivel már felnézek rá, nem kerüli el a figyelmem, hogy nem a szemembe néz. Nem meglepő módon...* - Tudom, hogy hibáztam, és jobb védelmezőt érdemelnél nálam, de hadd próbáljam meg jóvá tenni! *fullad suttogásba a vége, nem is vagyok biztos benne, hogy hallhatja. Nem tudom, más angyal mit tett volna a helyemben, biztosan nem kezd szánalmas könyörgésbe, a lényemből fakadó büszkeség tiltakozik is kissé e tettem ellen, de nem érdekel különösebben. Amúgy is elhanyagolható e tulajdonságom a többi mellett, hiszen az őrangyal - tulajdonképpen szolga. Ha erős és potens is, de akkor is alárendelt a védelmezetthez képest, akinek érdekeit szem előtt kell tartania.* - Hadd segítselek tovább *kérem, csendes, ámde belenyugvó őszinteséggel. El fog küldeni. Szinte biztosra veszem. Ha nem is gyűlöl - s ez már több, mint amit remélhettem -, de nem akar többet a közelében tudni azután, hogy meghalt miattam. Előre fáj, amit mondani fog... de nem tehetek ellene semmit, nem szoríthatom belé a szavakat, amikkel kivégez, ha kimondja.*

“Minden egyes ember, akivel találkozom, feljebbvaló nálam valamiben. Így hát tanulok tőle.” (Emerson)

Staind - Outside

Words: 1050

Tárgy: Re: Tényleg te vagy az? Pént. Aug. 21, 2015 9:58 am

;; Samuel

Mindig is különlegesnek éreztem magam. Főleg attól a pillanattól fogva, hogy tudatosult bennem, rajtam kívül senki más nem hallja a Hangot. Gyerekként folyton meséket hallgattam, majd olvastam, s egész végig az volt bennem, hogy egyszer majd én lehetek egy újabb könyv főszereplője, akinek az a képessége, hogy gondolatok útján képes cseverészni a többiekkel. Később viszont rá kellett jönnöm, nem én beszélek másokhoz, hanem egy bizonyos valaki szól hozzám, és csakis hozzám. Jó érzés volt, hogy volt valaki az életemben, akinek el tudtam mesélni a titkaimat, meghallgatta a legunalmasabb történeteimet, s mégsem nevetett ki, esetleg intett csöndre. A legtöbben ugyanis ezt tették volna. Példának okáért, akárhányszor szerettem volna megtárgyalni egy-egy témát az apámmal, sosem figyelt rám. Folyton egy papírkupac felett görnyedt, s igyekezett behozni a lemaradását, nehogy kirúgják őt az aktuális munkahelyéről. "Menj, játssz a mackóiddal." Ez volt mindenre a válasza.
Nem tudom, most mi lehet vele. Hiányzik, de abban már nem vagyok egészen biztos, hogy ő is ugyanezt érzi-e. Nem hiszem, hogy bárki is szenvedne a hiányomtól. Életemben sem érdekeltem senkit, s kétlem, hogy a halálom hírére a családomon kívül valaki is felfigyelt volna.
"Ááá, hogy eltávozott a bolond csaj? Biztos öngyilkos lett." - Valószínűleg hasonló mondattal reagálhattak minderre, viszont, hogy őszinte legyek, ez cseppet sem érdekel. Sokkal több gondom van, mint azon agyalni, mit gondolnak rólam mások. Szeretnék rájönni a valódi okára, hogy miért kötöttem ki a Purgatóriumban. Ez most az egyetlen dolog, ami még tartja bennem a lángot, s nem zuhanok magamba. A régi Kendra most valószínűleg ezt tette volna. Bevackolt volna a szobájába és sírt volna egészen addig, amíg le nem nyugszik. Kétlem, hogy ebben a helyzetben a sírás hasznos volna. Igaz, már egy ideje itt tengődök, mégis kiszámíthatatlan számomra ez a hely. Ezért is tekintek most ajándékként a Hanggal való találkozásra. Többé már nem leszek egyedül és végre ismét lesz kihez fordulnom, ha ki szeretném önteni a lelkem.
Mosolyogni kezdtem, amikor a férfi szájából hallottam, hogy ez nem csupán egy zavaros álom. Nem is tudom, mit kívántam volna jobban: azt, hogy ez is csak egy álom legyen vagy pedig a valóság. Az utóbbi megrémisztett. Még soha nem találkoztam vele szemtől szemben. Bár Ő szinte mindent tud rólam, én róla nagyon keveset. Ezért sem tudom mind a mai napig a nevét. Soha nem értettem, miért volt szűkszavú, amikor róla kérdezősködtem. Meglehet, már egészen hozzá volt szokva, hogy én vagyok a középpontban, ő pedig a háttérbe van szorítva. Olykor kényelmetlenül is éreztem magam e miatt. Önzőség volt a részemről, amiért folyton én voltam a téma. A szüleim mindig arra tanítottak, ne fecsegjek el túl sokat az életemről, abban viszont nem voltam biztos, hogy ez rá is érvényes-e. Már maga a létezése is felborította a bennem kialakult világ képét. S most itt vagyunk, én pedig jobban össze vagyok zavarodva, mint emberként voltam.
A legtöbben örülnének ennek az új kezdetnek, én azonban hiányolom a földi szabályokat. Itt minden olyan... kaotikusnak tűnik. Szó se róla, kalandvágyó vagyok, de lelkem egy része fél az ismeretlentől. Mióta ide kerültem, folyton attól tartok, hogy ismét végeznek velem, én pedig, mint a legutóbbi esetben, nem is veszek majd róla tudomást. Fogalmam sincs, hova jutna innen tovább a lelkem. Lehet, a Pokol egyik rabja leszek, s egy elzárt cellában fogok lebegni az idők végezetéig.
Nem értettem, mire gondolt a hibái alatt. Elkövetett volna ellenem valamit? Ezt erősen kétlem. Sok mindenért lehetek hálás neki, ezért is kuszálta most még jobban össze a dolgokat.
Szemöldökömet összehúzva próbáltam visszaemlékezni olyan eseményre, amire az előbb utalt, mégsem jutott eszembe semmi. Volt, hogy óvva intett egy-egy helytől, illetve személytől, ám olyan is volt, mikor azt sugallta, hátráljak meg egy szituációból. Még mindig élénk az az emlékem, mikor kisiskolásként összetűzésbe kerültem az osztálytársammal. Kinevettek, amiért más voltam. Szerettem volna kiállni a magam igaza mellett, s megvédeni a most már valóság barátomat, ő azonban azzal próbált jobb belátásra bírni, hogy egyszer majd meglátják, mégsem vagyok olyan eltérő tőlük.
Magam sem értem, miért, de nem szerettem volna, ha az állítólagos hibái miatt bánkódott volna. Már olyan sokszor segített rajtam, így itt volt az idő, hogy én is megtegyem ugyanezt, s jobb kedvre derítsem.
- Hé, - próbáltam megütni egy nyugodt hangot, majd tovább folytattam, - néha el kell követnünk néhány hibát, hogy aztán tanulhassunk belőle. Nincs ezzel semmi gond. - A mondat végén elmosolyodtam. Ha más nem is, de Ő igazán tudhatná, hogy emberként én is sokszor hibáztam, s valószínűleg tündérként is sokat fogok. Mégsem hagyhatom, hogy ezek a dolgok hatalmat nyerjenek felettem, s uralják az egész életem. Sokan ott buknak el, ha a múltban megejtett baklövéseiken marcangolják magukat, ahelyett, hogy a jelenre fókuszálnának.
Nem okolhattam Őt azért, amiért emberként nem találkoztam vele. Egyrészt, mert nem tudom, lehetséges-e egyáltalán a Purgatóriumból való visszalépés a földre – feltéve, ha egész végig itt volt. Másrészt pedig, mert nem akartam őt gondolatlanságból megbántani. Emberként, ha nem is láthattam, mégis éreztem a jelenlétét. Beszélgethettem vele, s ez többet jelentett számomra mindennél. Most azonban kaptam egy új lehetőséget, ezt pedig nem szeretném elrontani.
Már így is megnyugtatott a közelsége, s amikor összezárta a kézfejem az övéiben, egyenesen megrészegültem az érzéstől. Hirtelen minden olyan távolinak tűnt. Már az sem érdekelt, hogy nem kaptam magyarázatot a halálomra. Egyszerűen csak itt szerettem volna lenni vele az idők végezetéig. Tisztában voltam azzal, hogy ez lehetetlen. Egyszer minden jónak vége szakad, utána pedig ismét megjelennek a gyötrelmek. Féltem már a gondolattól is, hogy egyszer már nem lesz mellettem. S mikor idekerültem, nem hallottam többé a fejemben. Lehetséges volna, hogy ez az első és utolsó alkalom, mikor találkozunk?
Örültem, hogy végre név is tartozik a hangok gazdájához. Samuel. Rémlett, mintha már említette volna ezt a megnevezést, de mindig annyira el voltam foglalva a problémáimmal, hogy ügyet sem vetve rá tettem tovább a dolgomat.
Szemeimet leeresztettem és a kézfejemre szegeztem, mely még mindig ott pihent az övéiben. Védelmezően, mintha egy kismadarat szorongatna a markában, s nem szeretné, ha elrepülni tőle.
Akaratlanul is megtörtem a pillanat varázsát, amikor kihúztam a kezem, majd igyekeztem összeszedni minden erőmet a következő kérdéshez. Belenéztem az immár mélykékként ragyogó szemeibe, s ezt mondtam:
- Most, hogy már nem hallak többé a fejemben, nincs is rám szükséged, nem igaz? Szerettem volna, ha meggyőzne ennek ellentettjéről, ám olyan sok csalódás ért életemben, hogy félek, mégiscsak most jött el az elköszönés pillanata.
Az előbb említette, hogy már keresett. Talán valami láthatatlan kötelék húzott egyre közelebb s közelebb hozzá, ezért is beszélgethetek most vele.
- Azért sikerült most összefutnunk, hogy búcsút vegyünk egymástól? - kérdem immár a mellkasát bámulva. Nem mertem belenézni a szemeibe, mert attól tartottam, belőlük hamarabb kiolvasom a választ, mielőtt Samuel kimondaná őket.

Vendég

Samuel to Kendra ©

*Elnézem a lány alakját, és részben választ kapok egy korábbi kérdésre. Egészen más dolog emberi, halandó, testbe zárt szemmel nézni valakit, mint önvalómban, e szűrő nélkül. Egészen... megszédít az élmény. Vajon ha nem vetem le a burkot, mindig ilyen lett volna? Vagy ez csupán az újdonság varázsa? Tele vagyok kérdésekkel, miket nem tehetek fel senkinek, magamnak kell rájönnöm a válaszokra. Egyesek azt hiszik, az angyalok mindentudók. Hát, erre az elképzelésre én személy szerint csak röhögni tudnék. Bizonyára akadnak közöttünk, akiket több, vagy akár szinte minden tudással megáldottak, de én aligha tartozom közéjük. Még saját létezésem is titokként terül elém, nemhogy másoké... Figyelem a szemeit, miközben köré fonódik az erőm, óvón és védőn, meleg takaróként. Érzi, biztosra veszem, látom rajta... és nem lehet rossz érzés neki sem. Ahogy engem is lényem legmélyéig megnyugtat. Nincs ebben semmi meglepő, ez a feladatom. A védelme. A lelkéé... és a testéé is. Ez a tudat, ez a bizonyosság az, amit soha, semmikor nem kérdőjeleznék meg. A feladatom, a küldetésem mibenléte olyan fényes tudásként világított bennem mindig is, mint semmi más. Hiszen Kendra a puszta létem érzelme, akkor hívtak elő a nemlétből, amikor ő is megjelent a világok köreiben, s úgy sejtem, akkor fogok elenyészni is, amikor ő. Ha nem kapok újabb feladatot... de az már nem lenne ugyanilyen, nem lenne ugyanez. Nem tudom elképzelni, hogy valaha mást is védhetnék, mint őt. Az övével fonódott össze a sorsom és a lelkem, hogy lehetne ezt semmissé tenni? Hogy lehetne ezt elfelejteni? Ha ő elveszne, azzal az én lényegem zöme is a feledésbe hullana. Bárcsak tudnám, mit gondol! Ám a belőle áradó érzelmeket és gondolathullámokat, melyeket testetlenül még csak-csak felfogtam valamelyest, a testi érzékelés csapdájába zárva teljesen elveszítettem. Képtelen vagyok belé látni, csupán azokra a jelzésekre támaszkodhatok, melyeket az ő fizikai valója közvetít felém. Szánalmasan szegényes egy magamfajtának... csak azért nem torzul keserű grimaszba az arcom, mert tartanék tőle, hogy nem értené okát s esetleg magára venné. Még ilyen aprósággal sem akarok neki kellemetlenséget okozni. Ellentétes lenne a feladatommal, én pedig a feladatom vagyok, tehát önmagamat tagadnám meg, ha bármi rosszat okoznék neki...*
*A neve nem használ túl sokat, ám a becézet, a közös titkunk, az már nagyon is. Szemem a szárnyára rebben, ahogy megmozdítja, s most először alaposabban szemügyre veszem én is, nem csak a szemét, amire eddig koncentráltam. Jót tett neki a tündérség, ugyanakkor kissé nyúzottnak tűnik, vagy inkább... űzöttnek? Azonnal ébred bennem a féltés, meg akarom tudni, mi okozza ezt benne, hogy elháríthassam. Akaratlanul, óvatlanul lépek közelebb hozzá, s nem a józan ész állít meg, hanem a talpamba nyilalló fájdalom, amitől ideges rángás fut végig a vonásaimon. Mihamarabb formába kell hoznom ezt a testet. Ha ezek a kellemetlen fizikai érzetek lassítanak le, akkor hogyan tudnám hatékonyan megvédeni Kendrát? Bosszantó, hogy mostantól oda kell figyelnem erre is... nem akarok magammal foglalkozni, de muszáj lesz. A hatékonyságom érdekében. Amikor lehunyja a szemét, kihasználom az alkalmat, és visszahátrálom azt a lépést, amit megtettem felé. Nem úgy tűnt, mintha örült volna nekem... kissé összezavar ez, ugyanakkor meg is értem. Hiszen miattam halt meg, az én mulasztásomból, elhagytam, amikor a legfontosabb lett volna mellette lennem. Természetes, hogy nem rajong értem. Ráadásul... megkapta a szárnyait, amik igencsak kijártak neki mindazért, amit átélt a földön. Kinyílt a világa. Lehetséges, hogy nekem már nem lesz helyem benne? De akkor hogyan védjem meg ezentúl? Hiszen itt csak egyre több veszély leselkedik majd rá. Tündér lett... része valami nagyobbnak, olyan harcnak, amire még nem készülhetett fel. Szüksége van rám! Nem hagyhatom, hogy ellökjön éppen most... arcomon látszik is a fájdalom, a sebzett kétely, miközben ezeket gondolom, hiszen nem vagyok ahhoz szokva, hogy titkolnom kelljen bármit, vagy ügyelnem a vonásaimra. Egyszerre kívántam semmissé tenni a hibámat, ami miatt elveszítette az életét, ugyanakkor... megnyugvást is adott nekem a találkozás, és erre csak itt nyílt lehetőségünk. Szerencsétlen körülmények, de mégis... furcsa volt az is, hogy ennyi érzelem kavarog bennem, s szintén a hús számlájára írtam. Amikor hátrahagytam, sokkal tisztábbnak éreztem magam, világosabbak voltak gondolataim, most viszont mindazzal meg kellett birkóznom, ami a fizikai megjelenéssel együtt járt. S nem ment éppen zökkenőmentesen. Így csak arra eszméltem, hogy kiszalad a számon a félmondat, a beismerés, amit talán meg kellett volna tartanom magamnak... de ha nem is, legalább nem ezzel kellett volna kezdenem...*
- Én *bólintok határozatlanul, s kissé rekedtesnek hallom hangom. Vajon mi okozza, szalad át a fejemen a kérdés, de nem érek rá ilyesmivel foglalkozni. Amikor felém lép, én is ezt teszem, félúton találkozunk. Nincs róla tudomásom, hisz annyi mindent nem tudok még én sem testemről, hogy ahogy elhagytam a lombok árnyékát, változott a szemem színe. A kék ég alatt felvette annak kékjét: azt a fényt tükrözve, amit kapott. Hiszen az őrangyalokat leginkább a tükrökhöz lehetne hasonlítani... önmagunkban semmik vagyunk. Kell a fény, és kell a védettünk, hogy értelme legyen létünknek. Hagyom, hogy az arcomhoz érjen, ott legalább makulátlan a bőröm, sem seb, sem kosz nem piszkítja be a kezét. A kérdése mintha megszaggatná a lelkem, arcom is bánatosba fordul, s szemem tükre sötétedik egy kicsit, már nem az a fényes ég-árnyalat, inkább mint egy mélykék, halványan csillogó selyem színe. De jogos, felelnem kell rá...* - Ne kérj bocsánatot... *felelem halkan.* - Én kérek tőled, minden hibámért... *költözik hangomba és tekintetembe a szégyen, nem is akarom állni a pillantását, lesütöm a szemem. Elsősorban az utolsó, a legnagyobb hibám miatt. Mert meghalt, idő előtt, s én vagyok ezért a felelős. Én nem végeztem elég jól a dolgom, nem vigyáztam rá, amikor kellett volna. Legszívesebben magamhoz húznám, hogy a szárnyaimmal takarjam el a világ elől, s talán még azt sem érezném elég erős védelemnek vele kapcsolatban... csak az ujjaim rezzennek meg a gondolatra, nem mozdulok, s főleg nem mutatom meg a szárnyaim. Nem szabad kapkodni... nem tudom, mi súgja ezt pontosan, de a megérzéseimre mindig hallgatnom kell.* - Nem jöhettem, mert ahhoz... előbb magadra kellett volna hagyjalak *adok választ, az igazság egy részét. Valóban vonakodtam volna magára hagyni arra az időre, amíg a testemet keresem, mit ki tudja, hol és milyen állapotban hagytam magam mögött. De még inkább... önzőségből. Szerettem mindig mellette lenni. Húsburokba zártan nem tehettem volna meg, gondolnom kellett volna magamra, a szükségleteimre, betartani az emberi konvenciók szabályait... inkább az állandóságot választottam. Számos okból, s megérdemli, hogy ezek közül legalább az egyiket eláruljam neki, hát megtettem.*
*A következő kérdésre viszont már nem bírom visszafogni magam, a keze után nyúlok, hogy két tenyerem bölcsőjébe zárhassam. Remélem, hogy hagyja, s nem húzódik el az érintésem elől. Ha így van, akkor elengedem, nem tehetek mást... ellenkező esetben viszont lehunyt szemmel, mélyet sóhajtva élvezem egy pillanatig az egyszerű érintés isteni csodáját. Még egy érv a test mellett, jegyzem meg magamnak. Éteri formámban fel sem merült bennem, hogy bármit veszítenék azzal, hogy csak a lelkét érinthetem, testét nem. De ez... teljesen más. Másképpen jó.* - Samuel vagyok. Ugyanaz, aki mindig is voltam veled... *Nem tudom, miért tettem hozzá az utolsó szót, de szükségszerűnek tűnt, ha mégoly értelmetlen is. Hiszen én kizárólag vele léteztem. Vagy nem?*

“Minden egyes ember, akivel találkozom, feljebbvaló nálam valamiben. Így hát tanulok tőle.” (Emerson)

Staind - Outside

Words: 1148

Tárgy: Re: Tényleg te vagy az? Csüt. Aug. 20, 2015 12:36 am

;; Samuel

Sokan úgy tartják, a szem a lélek tükre. Eddig soha nem értettem ennek a szólásnak a lényegét. Ugyan, mégis ki volna képes megmondani, mi lakozik a másik bensőjében, ha belepillant valaki szemébe? A legtöbben azt mondanák, senki, ám én épp most tapasztalom meg ennek ellentettjét. A fiú zöld szemei mintha rabul ejtettek volna. Órákig képes lennék itt ülni vele anélkül, hogy akár egyetlen szó is elhagyná szánkat. Úgy éreztem, mellette biztonságban vagyok, s nem történhet velem az égadta világon semmi sem. Ajkaim mosolyra húzódtak, aztán észbekaptam. Egy vadidegen férfiról feltételezem mindezt.
Kicsit megráztam a fejem. Próbáltam megszabadulni az előbbi gondolatoktól, de a bennem feltörő érzéseket még ez sem csitította.
Zavarban éreztem magam, majd, hogy eltereljem a figyelmem, a külsejét vettem szemügyre. Mintha most mászott volna keresztül egy sűrű erdőn, aztán az eszembe villant, hogy hol vagyok, s hogy ő mit kereshet itt. Talán az imént került ide. Ugyanakkor, ez kevésbé tűnt valószínűnek. Magam sem értem miért, de az volt a benyomásom, hogy ez nem történhetett meg vele. Hogy szánalomból gondoltam-e mindezt? Meglehet. Még magam sem tudom. Egyszerűen csak úgy hiszem, nem ez lehetett az ő végzete.
Meleg érzés futott végig a hátamon, amikor kimondta a nevem. Ismerősen csengett ez a lágy, dallamos hang és biztos voltam benne, hogy korábban már hallottam. Ha ő tisztában van vele, ki vagyok, akkor nekem is tudnom kellene, ki áll itt előttem. Az emberi emlékeim közt kutatva biztos voltam abban, hogy még nem találkoztam vele. Kevés barátom volt lenn a Földön. A legtöbb halandót elrémisztették azok a rémhírek, melyeket rólam terjesztettek, ezért is kerültek el nagy ívben. Végül pedig annyira megszoktam a magányt, hogy már nem bánkódtam emiatt. Lehet, ez volt az ára annak, hogy a hangokkal cseverésztem.
Néhány pillanat múlva egy másik néven is szólított. Kisvirág.
A szívem nagyot dobbant a szó hallatán, a szárnyaim pedig verdesni kezdtek. Azóta nem szólítottak így, mióta ide kerültem, s emberi életemben is csak egyvalaki használta ezt a becenevet: a Hang.
Kezeimet összefontam a mellem alatt. A könnyeimmel küszködtem, de próbáltam fenn tartani a látszatot, hogy erős vagyok.
"Nem, ez lehetetlen! Nem lehet, hogy csakúgy a semmiből találkozok Vele." - Gondolatban ezerszer ismételgettem ezt a sort. Azt reméltem, ha hazudok magamnak, akkor megint csak egy átlagos tündér leszek, ám legbelül mégis éreztem, hogy ez most nem válik be.
Szemeimet behunytam és elszámoltam háromig. Viszont, midőn kinyitottam őket, még mindig ott állt előttem. Hogy szomorú voltam-e? Nem hiszem. Már nagyon vártam ezt a pillanatot, de megrémiszt a tudat, hogy csak egy váratlan halál kellett hozzá. Nem tudom, mi tévő lettem volna, ha ezzel már emberként is tisztában lettem volna. Tény, hogy kiszámíthatatlan vagyok, de talán még ez sem lett volna elég ahhoz, hogy eltaszítsam magamtól az életet, s őt válasszam.
Sokszor lejátszottam magamban a pillanatot, mikor megismerkedhetek vele. Első körben bemutattam volna őt a mostohaanyámnak, aki a hosszú évek során megkeserítette az életem. Ő volt az oka annak, amiért gyerekként nem akartak velem játszani a többiek. A jó az egészben az, hogy legalább nem kellett elmegyógyintézetben leélnem az életem. Sokszor ültem az emeleten, miközben az édesapám, s a mostohám eszmecserét folytattak rólam. Apám azonban nem akart engem is elveszíteni, ezért ragaszkodott olyan hűen a normális élet mellett.
"Majd kikupálódik," mondta. Tudtam, hogy ez lehetetlen, azonban attól kezdve meghúztam magam. Nem akartam magam alatt vágni a fát, ezért is tűnt ez akkor a legjobb ötletnek.
Most viszont minden értelmet nyert. A családunkban én voltam az egyetlen normális, és a többiek bolondultak meg, amiért nem hittek nekem.
Szégyellem bevallani, de voltak olyan pillanatok, amikor én is beismertem ezt magamról. E miatt kapaszkodtam olyan erősen abba a hitbe, hogy egyszer majd találkozhatok Vele. Éveken keresztül azzal tömték a fejem, hogy az ember csak abban hihet, amit lát, s én ezt olykor el is hittem.
Mivel nem voltak pajtásaim, a legtöbb időt a szabadban töltöttem. Még gyermekkoromban vidékre költöztünk, így a házunktól nem messze húzódott az erdő. Megnyugvással töltött el, ha a fák közelében lehettem. Emlékszem, mennyire vártam a tavaszt. Megtapasztalhattam, milyen az, mikor a természet felébred hosszú, téli álmából. Az állatok előmerészkedtek odújukból, én pedig csodálattal bámultam, miként tanítja egy fiatal őz suta a kicsi gidáit. Soha nem mertem a közelükbe férkőzni, mert attól tartottam, elijesztem a vadakat és soha többet nem láthatom őket. Volt, hogy felmásztam az egyik fára, s onnan kémleltem, miként zajlik az élet odalenn.
Amikor rétek virágba borultak, koszorút fontam belőlük. A fejemre tettem, majd lefeküdtem és eljátszottam, hogy én is egy vagyok közülük. Talán innen kaphattam a Hangtól a becenevemet.
Az emlékeim egy perc alatt szertefoszlottak, amikor a férfi megköszörülte a torkát és ismét beszélni kezdett.
"Kerestelek," visszhangzott az elmémben. Nem tudom, emberként próbálkoztam-e valaha is a megtalálásával. Csupán abban reménykedtem, egyszer majd ő bukkan fel az én életemben.
A torkomon akadtak a szavak. Nem tudtam kinyögni egyetlen épkézláb mondatot sem, annyira meg voltam illetődve. Nem álmodtam, s nem is hallucináltam. Ez a valóság volt, Ő pedig itt állt előttem.
- Tényleg te vagy az? - Amint elhagyták az ajkaim ezeket a szavakat, közelebb léptem hozzá, bal kezemmel pedig végigsimítottam orcáján. Lényem egyik fele félt megtenni ezt a lépést. Mintha arra számított volna, hogy utána köddé válik és magamra maradok.
Kezemet végül leeresztettem magam mellé és igyekeztem fogva tartani a pillantását, nehogy akárcsak egyetlen pillanatra is szem elől tévesszem.
- Miért nem jöttél el, ha hívtalak? - Megbántam, miután ezt kimondtam. Úgy hangozhatott, mintha szemrehányást tettem volna, pedig rengeteg mindent köszönhettem neki. Ő volt velem egész végig, amikor éjszaka álomba sírtam magam. Ő nyugtatott meg, hogy nem velem van a baj. Ezért sem tartottam helyénvalónak, amikor hirtelen felindulásból feltettem ezt a kérdést. - Bocsánat.- Szemeimet immár lesütöttem és beleharaptam az alsó ajkamba. Szerettem volna valami igazán lényeges információt megtudni Tőle. Temérdek kérdés cikázott a fejemben, ám végül e mellett döntöttem: - Ki vagy te valójában?

Vendég

*Furcsa számomra ez a hely, vagy talán nem is a hely, hanem a test. Elszoktam tőle. Amíg védencemmel voltam, egészen megszoktam és megszerettem, hogy pusztán a testetlen hang vagyok vele, mellette, olyasvalaki, akit senki nem lát, s épp ezért gond nélkül követhetem minden egyes lépését. Fel nem foghatom, más őrangyalok miért őrzik meg testüket, ezt a semmire sem jó húsburkot... szemem elé emelem kezem, hogy aztán le is ejtsem magam mellé. A hosszú ujjak, az óvatlan mozdulatokra megroppanó ízületek, a sápadt bőrön végighúzódó, halvány árkok idegenek nekem. Hátralestem, és arcomat a puha, fehér tollakba simítottam. Az egyetlen, amit magaménak éreztem a testen, a szárnyak voltak, ám tudtam, hogy még itt sem rohangálhatok kibontott szárnyakkal. Nem akartam, hogy angyali létem ezen bizonyítékainak, megnyugvásom letéteményeseinek bármi baja essen, márpedig látható és érinthető formájukban ugyanúgy kárt lehet tenni bennük, mint a test bármely másik porcikájában. A gondolatra bizseregni kezd a lapockám, szinte érzem a szárnyaim tövében a tűzzel égető szorítást, s minden izmom megfeszül, ahogy várom a gyomorforgató reccsenést, a szakadó izmok és inak cuppanásának hangját... hogy aztán felpattanjon a szemem, amit önkéntelenül szorítottam össze, s visszazökkenjek a valóságba egy pillanat alatt. Nekitántorodtam az egyik fának, s hevesen kapkodtam levegő után, miközben a növény jótékony támasztékát segítségül hívva próbáltam rendezni gondolataim. Muszáj lenne tisztán tartanom a fejem ezektől a démoni illúzióktól, de úgy tűnik, minden erőfeszítésem sem elég, hogy rám ne törjenek olykor. És istenemre, annyira, annyira valóságosak! Hogy is lehetnék biztos benne, hogy...*
*Megráztam a fejem, hevesen, aztán még egyszer. Nem kételkedhetek. Az nem lenne éppen... angyali. Kinyitottam a fejem, hogy az égre nézzek, még ha el is takarják előlem a lombok, de elég, ha elképzelem a rám sugárzó áldást, amely melegebb, mint a nyári verőfény délen, simogatóbb, mint egy anya érintése gyermekén. Érzem, s hagyom, hogy áthasson, míg heves szívverésem a lassú folyók méltóságos hullámverésére nem csitul, s lelkem olyan rezdületlenné nem válik, mint tükörsima tófelszín szélcsendes napon. Akkor hálaszót suttogok, s ellököm magam a fától, hogy tovább sétáljak a magamnak kijelölt irányba. Sosem jártam még a Purgatóriumban, hát nem merem szárnyat bontva lerövidíteni az utazást. Tudom, hisz a fajtámból mindenki tudja, hogy mi van a központban, de csak remélem, hogy arrafelé tartok. Egyvalami azonban biztos: helyes az irány, s Kendrához vezet majd, hiszen a lelkünket összekötő ezüstfonál feszessége minden egyes lépéssel gyengült, már nem akarja kitépni a helyéről a mellkasom, de még mindig messze vagyok, túl messze ahhoz, hogy végezzem a feladatomat. Nem baj. Sétálok tovább rendületlenül, miközben feljönnek a csillagok, aztán ismét napfény árasztja el a bőröm a ritkuló lombok között. Egészen addig, amíg legnagyobb megdöbbenésemre a lábam össze nem csuklik alattam. Csodálkozva fordítom magamra a figyelmem, s végre észreveszem, testem mennyire megviselte menetelésem, váratlanul rohan le a sokféle sajgás és fájdalom, s halk kiáltásomat elnyelik a növények. Nem is tudom hirtelen, a talpamon szúrt és vágott sebek, a fejem hasogatása, vagy a gyomromat marcangoló rettenet a legrosszabb. Hunyorogva próbálok rájönni, mi a probléma, s akkor végre visszaemlékszem. Emberi test. Annak minden szükségletével. Ivás, evés, alvás... Fáradtan sóhajtok, törökülésbe tornászom magam - a kimerült szervezet valóságos tornamutatványként éli meg -, térdemre helyezem a tenyerem, s szememet lehunyva ismét fohászkodásba fogok. Nincs nálam étel vagy ital, de biztosra veszem, hogy egy darabig alternatív energiaforrásokon is el tudok majd tengődni. Addig legalábbis, amíg lakott helyre nem élek, bizonyára, hiszen érzékelésem peremén már ott remegnek a humánok élet-lámpásai. Nem lehet messze.*
*Ha megölnének, sem tudnám megmondani, mennyi idő telik el, de nem tartanám soknak, hiszen a hasam még mindig korog, s a fejem is nehéz kissé, ám már nem akar leteríteni a fájdalom, csupán általános rosszulléttel küszködöm, amikor kizökkent az, hogy teljesen eltűnik a húzás, mi egészen eddig birizgált. Szinte azonnal hallom a hangot is, ami megszólít. A szívem vágtatni kezd, hiszen ismerem, de még mennyire jól ismerem! Arcomon kisfiús mosoly ragyog fel, s bár általában jól rejtem, ebben a gesztusban átfénylik valamennyi angyali melegségemből. Felállok, lassan és megfontoltan, nem szeretnék több kárt tenni testemben, főleg nem előtte, de nem veszem le róla a szemem, s őrző energiám is kinyúlik felé, hogy bársonypuhán bebugyolálja a hatalmamba, s egyben felmérhessem állapotát.*
- Kendra *halk a hangom, de tiszta, akár a tengerszem; közepesen mély és megnyugtató. Fel kell ismernie. Remélem, hogy felismeri... remélem, hogy emlékszik rám. Hisz annyit hallhatott! Vagy elfeledtettek vele? Az sem lenne példa nélküli, a Purgatóriumban olykor bolyonganak életük emlékei nélkül. Hol segítségként, hol büntetésként kapják a törlést.* - Kisvirág *teszem hozzá a becézetet, amin rajtam kívül senki nem szólította, s ami tőlem is inkább szólt tündéri felének, mint az emberinek. Eleinte nem is jöttem rá, hogy csak a jövőben fog tündérré változni, később pedig nem érdekelt. Igaz, vele nem osztottam meg ezt az apróságot. Kissé bizonytalanul fürkészem, várom, hogy ő lépjen valamit. Ha kiderül számomra, mi a helyzet vele, akkor tudok alkalmazkodni. Most fordul meg először a fejemben, vajon ő mit láthat, miután én végignéztem, ahogy kislányból felnőtt nővé cseperedik... ennyi együtt töltött idő után nem első benyomás lesz ez, de mégis az első alkalom, hogy testet öltve lát. Végigpillantok magamon, mezíttalpas gyaloglásomnak hála kisebesedett a lábam, s az egyszerű fehér pamutnadrágom elpiszkolódott, fűfoltos anyagába bogáncs és levelek tapadtak. A hasonló alapszínű pólóm viszonylag épebben úszta meg, de azért azon is látszik, hogy nem frissen rántottak elő a skatulyából, a félhosszú, göndör, pihés hajam kócáról nem is beszélve. Elfojtok egy grimaszt. Végtére Kendra nem olyan felszínes, hogy ez bármit jelentsen. Legalábbis... nem volt olyan felszínes. Mennyi idő telhetett el? Mióta van itt? Mióta nem láttam? Tudtam, hogy meghalt, s az én gondatlanságomból, de az idő... az még mindig megfoghatatlan számomra. Megköszörülöm a torkom, ha ő habozna megszólalni.* - Kerestelek *jegyzem meg, de nem lépek felé. Még nem.*

“Minden egyes ember, akivel találkozok, feljebbvaló nálam valamiben. Így hát tanulok tőle.” (Emerson)

Louder than words

Words: 937

Tárgy: Tényleg te vagy az? Szer. Aug. 19, 2015 5:01 pm

;; Samuel

Fogalmam sem volt róla, hogy meghaltam. Valamiért mindig is azt hittem, hogy majd idős koromban fog értem jönni a halál angyala, amikor az addig megszerzett tapasztalataimat átadtam gyermekeimnek, majd pedig az unokáimnak. De így lemaradtam életem legfontosabb pillanatairól. Már soha nem tudom meg, milyen érzés az, ha valaki viszont szeret; milyen az, amikor megvalósítom önmagamat és szebbé teszem a bolygónkat.
Meglehet, azóta halálra voltam ítélve, hogy hangokat kezdtem hallani a fejemben. Emlékszem, gyerekként mennyit szórakoztam a képzeletbeli barátommal. Együtt teáztunk a hátsó udvarunkban, mindig ő volt az első, akinek bemutattam a bábjátékomat és később, amikor végre megtanultam olvasni, fel is szoktam neki mondani egy-egy mesét.
Az orvosunk folyton azt mondta, hogy ez normális, idővel pedig elfelejtem Őt, ám ez koránt sem így alakult. Viszont, hogy őszinte legyek, ez most már igazán nem érdekel. Vannak ennél komolyabb problémáim is.
Borzasztó volt az az érzés, mikor megtudtam, soha nem térhetek vissza a régi életemhez. Olyan voltam, mint egy élőhalott, aki próbálja megtalálni a helyét. Sőt, még most is ilyen vagyok. Az egyik negatívumom ugyanis az, hogy nehezen illeszkedek be. Főleg miután tündér szárnyaim nőttek. Mégis vigasztal a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen "különleges" lény ezen a helyen. Sokszor azon kapom magam, hogy tátott szájjal bámulom a járókelőket. Mintha valami béna hollywoodi filmben ébredtem volna, ahol mindenki azt hiszi magáról, normális, s hogy itt van a helye. Talán én nem illek ide közéjük. A legszívesebben mindegyiküket jól megráznám és a képükbe ordítanám, "Ébredjetek már fel!". De félek, ez sem segítene.
Reggel óta az ágyamban feküdtem és a plafont bámultam. Csak most tudatosult bennem, mennyire hiányzott a régi szobám. Az volt az egyetlen menedékem, amikor összevesztem a mostohaanyámmal. Olyankor csak bebújtam a paplanom alá és a szemközti fákat vizslattam. Ha vihar volt, mindig azt néztem, hogy tépássza a szél a leveleket. Folyton azt a pillanatot vártam, mikor kapja ki őket egy fuvallat a földből, s röpíti a törzseket a messzeségbe.
Miközben én ezen agyaltam, valaki bekopogott hozzám és résnyire kinyitotta az ajtómat.
- Öt perc múlva kezdünk! - Nem tudom ki volt az, mert ahogy ezeket a szavakat kimondta, már be is csukta az ajtót.
Gondolom, a csoportos foglalkozásról beszélt. Egyszer elmentem rá, viszont azóta nem tértem vissza oda többet. Ezen az ülésen arról tárgyalnak a halottak, milyen jól érzik itt magukat és hogy mi mindent vittek végbe a földi életükben. Amikor rám került a sor, megijedtem. Minden szempár rám szegeződött és azt várták, hogy valami egetrengető történettel állok majd elő. Az igazság viszont az, hogy nem voltam túl értékes az emberiség számára. Ilyenkor átkozom a sorsom, mert nagyon gyorsan ragadott magához a halál. Nem írtam semmilyen könyvet, nem jártam egyetemre és nem sikerült megtalálnom az ellenszerét valamilyen végzetes betegségnek sem. Így egy szó nélkül sarkonfordultam és már ott sem voltam. Azóta kerülöm őket.
Gyorsan kikászálódtam az ágyból, majd magamra kaptam egy ruhát a szekrényemből és szélsebesen kiosontam az épületből. A központból kifelé menet igyekeztem elkerülni a legtöbb lényt. Most az hiányzott nekem a legkevésbé, hogy valaki megállítson, s kérdőre vonja a viselkedésem. Egyszerűen nem fogom fel, miért nem adnak nekem egy kis időt, míg megemésztem ezt az egészet.
Nem volt különösebb úticélom, csak minél messzebb akartam kerülni ettől a helytől. A szememet lesütve ballagtam az utcán, amikor egy fura érzés kerített a hatalmába. A fejemet felszegtem és körbepillantottam. Mindenütt csak fákat láttam, itt-ott voltak csak tündérek. Továbbmentem észak felé, midőn megpillantottam egy fiatal férfit, amint épp a földön ül. Nagyot dobbant a szívem. Egyre inkább kíváncsi voltam, ki ő valójában. Az volt róla a legelső benyomásom, mintha már találkoztunk volna. Talán a központban futhattam össze vele valamelyik nap, nem emlékszem. Mégis, mikor közelebb értem hozzá, habozás nélkül megkérdeztem:
- Ne haragudj, de ismerlek valahonnan?